fbpx

Az állatok és a háziasítás története

Az állatok mindig is az ember barátai voltak. Erről számos feljegyzés található most már videó formájában is, ahol emberek nagyvadak – akár ragadozók legjobb barátai – és mély érzelmi kapcsolatot ápolnak egymással. A domesztikálás vagy magyarul a háziasítás folyamata megközelítő adatok szerint 11000 éve kezdődött és több meghatározó ok vezérelte. Elsődlegesen, mint táplálék (hús, tej, tojás) és eszközforrás (ruha és szerszám) alapanyag volt jelen, a másodlagosan a mezőgazdasági, őrző-védő, szállító és katonai célok szolgálása, a harmadlagos szerepe pedig a kialakult kötődés volt az állat társaságához. (Zeder, M. A. (2012). The Domestication of Animals. Journal of Anthropological Research, 68(2), 161–190. doi:10.3998/jar.0521004.0068.201)

Az intenzív városodás folyamatait megelőzően az ember természetesen vadászta az állatokat, de javarészt csak a könnyen elejthető, genetikailag selejteket, mivel nem rendelkezett fejlett technikával, így az elejtésük ezeknek az állatoknak jóval kevesebb erőbefektetéssel járt. Az állattartás ugrásszerű fejlődésével az ember megkezdte a vadállatok pusztítását is, mivel azok táplálékforrásként fogyasztották a háziasított állatokat. Természetesen az állattartás és a növénytermelés magával hozta az erdőirtást, ami pedig az állatvilág élőhelyét és közösségeit tette tönkre. Ez a folyamat mára olyan méreteket öltött, hogy az állatvilág a félelméből adódóan nagy ívben kerüli az embert. Közeledése esetén pedig számos esetben támadóan reagál. Ne felejtsük el, hogy az Európában megtalálható ragadozó populációt /farkasok, medvék, macskafélék/ az ember majdnem teljesen kiirtotta. A természetes ellenség megszűnésével a meglévő növényevő fajok túlszaporodtak, amit jelenleg csak a vadászat, csapdák és mérgezések tudnak kordában tartani.

Egészen a 19. század közepéig nem létezett ipari intenzív állattartás. Mindez az ipari forradalom fejlesztéseivel tudott utat törni magának. Megjelent a gőzgép a mechanikus hántoló és kialakultak a vasúthálózatok. Ezen hármas következményeképpen az állatokat –időjárástól függetlenül – kisebb és akár zárt helyen is lehetett tartani, mivel a legeltetést felváltotta a takarmánnyal – főképpen a kukoricával való etetés. Egy szarvasmarha 4-5 év alatt éri el a vágósúlyát (600-700 kg) szabadtartás során, amihez 1 hektár terület szükségeltetik per állat. Az 1800-as évek végére ezt már 2 év alatt el tudták érni. Az 1950-es évekre már megjelentek a nagy gazdaságok, ahol akár 10 ezer szarvasmarha is lehetett egy nagyon szűkös területen, zárt vascellákban, teljesen elkülönítve egymástól.  

Az városi ember ettől a ponttól már nem találkozott közvetlen az általa elfogyasztott állattal, így az intenzív állattartás a törvényi korlátozások hiányában tovább folytathatja etikátlan, kínzás alapú, hozam orientált tömegtermelését a társadalom beleszólása nélkül.